Az 1936-ban publikált Bűntudat és a Vígszínházban 1943-ban bemutatott Atyai ház után szinte természetszerűleg és a trilógia befejező köteteként írtam 1951-ben az itt következő Por és hamu című korrajzot és vallomásomat. Korrajzot és vallomást — ismételem, mert mint ahogy látni fogják, ez a nagyterjedelmű és széles mederben hömpölygő mű több (vagy kevesebb, de mindenesetre más), mint egyszerű regény — célkitűzéseiben, igényeiben, de főként művészi és írói szándékaiban igyekszik túllépni a kizárólagosan mese és történés bonyodalmaira épített regény határait. Hiszem ugyanis, hogy a fejlődő, de gyökereiben a XVII., XVIII. és főképp XIX. század folyamán kialakult klasszikus elbeszélés mind jobban és szélesebben magába olvasztja a történetírás, emlékirat töredékek, sőt más egyéb részlettudományok elemeit, helyet adva természetesen személyes élmények és emlékek szövedékeinek, ezáltal átitatva és behálózva az elbeszélés nyers mese— vagy regényanyagát, szinte a história és krónika határáig terjesztve ki az egyébként kezdettől fogva ledérségre hajlamos műfaj, mármint az elbeszélés és regény kereteit. Egyébként jelen történetem hőse egy bizonyos Lénárt György volt csendőrfőhadnagy, akinek életét és pusztulását mondom és mondatom el egy embertelen hajsza keretében, évszázadunk első tizedébe ágyazva az eseményt, így és ekképpen keltve életre hősök és áldozatok szenvedő, azóta talán már rég elporladt nagyszámú csapatát, szinte halotti beszédet tartva szenvedéseik, porrá és hamuvá vált emlékük fölött, egyben pedig, hogy teljes legyen a kör, a bűntudat és az atyai ház után — az író, a gondolkodó és a tanú jogán — e töredékek tükrében mutatva be egy letűnt, kemény, porrá vált világot.
